Köszönjük. Köszönjük a semmit. Fals, koronázatlan királyok, kilopjátok magatok alól a trónszéket. Futtok, szaladtok, már kezetekben érzitek a felhőtlen szabadságot. Anyátlan, apátlan, elvtelen, gerinctelen fattyúk, férgek. Két arcotok néz vissza a tükörből, az egyik hazug, a másik tolvaj. Ételt, életet, reményt, holnapot lop. Más kára az másnak kára, az én káromat pedig csak én magam kompenzálhatom magamnak, mások kárára. Tolvaj vagyok, mosolygok, hazug vagyok, szeretek így élni, ez is hazugság.
A Ministry-re sokmindent lehet mondani. Azt hogy túl ismertek lennének hazánkban azt nem igazán. Legalábbis ismeretségi körömben nagyon kevesen hallgatják eme bandát, szűkebben csak is én magam. Kell egyfajta betegség, hogy élvezd ezt a zenét, amit Indutsrial Metal-nak szoktak bélyegezni. Azért a srácok gyakran elmozdulnak ilyen-olyan irányokba.
Jelen esetben tárgyalt kiadványuk 2004-es keltezésű, és kissé erősebben speed orientáltabb, mint korábbi lemezeik. Az igazi betegség azonban a ministry legkorábbi lemezein hallható, azok ugyanis a mára szerencsére kipusztulni látszó szintipop műfajban indultak. Szintipoppot pedig csak is kizárólag elmebeteg pszcihopaták játszanak, Al Jourgensen pedig minden kétséget kizárólag ilyesfajta ember. Csak rá kell nézni.
Al, amellett hogy zenél és drogozik, néha szokott politizálni is. Néha pedig összehozza a zenét és a politikát. Ilyenformán született a Houses of the Molé is, mely nevezhető a Ministry Bush ellenes trilógiájának (2, Rio Grande Blood 3, The Last Sucker) kezdő ópuszának is.
A lemez tehát koncepcionális, legalábbis első látásra/hallásra/szaglásra. Azért a mélyén sokkal több lelhető mint hogy Bush bekaphatja.
A nyitószám, a No W a legepikusabb mind közül, itt már is rögtön tetten érhető a betegség, ahogy a Carmina Burana szól mialatt W György azt szajkózza : Evil, Evil.
A metál és a komoly zene fúziója nem mindig jó, de ebben az esetben katarktikus. Al énekhangja sosem volt nevezhető kiválónak, maradjunk inkább a karakteres jelzőnél, viszont a hangzáshoz remekül illik. Mocskos, dögölj meg hangzás ez.
Ha végignézünk a tracklisten, feltűnik hogy mind az összes szám címe magában hordozza a W betűt, a No W esetében ez egyértelműen az akkori USA elnök középső nevének kezdőbetűjére utal (W mint Walker, igazi texas ranger). A második szám címe Waiting, jó kis boogie-s dal ez, cincog a gitár a háttérben rendesen, szövege pedig a lappangó, fortyogó dühre utal, valakik várnak Amerikában, várnak a rothadásra, a saját idejükre. Mondtam már hogy beteg a cucc? A 3. track, a Worthless már egészen más témát pedzeget, erősebb is a basszus alap, dallamosabb, azt ugyan nem pötyögi el hogy ismét a kedves Györgyre utalnak mint értéktelen, vagy ez egy mélyebb lélektani szám, mely saját gyengeségünkre, egzisztenciális létünk ürességére utal, vagy valami.
Ahogy a kezdő három számra, úgy az egész albumra jellemző az erősen trozított hangzás, minden torz, Al hangja sem úgy szól, ahogy az természet szerint kibuggyan torkából reggelente a zuhany alatt, sok a sample, sokszor beszédet kevernek a zene alá, ami ad egy sajátos (beteg) hangulatot. Gitárt pedig ritkán hallani ennyire torzul szólni, de hát az Industrial az ilyen gyerekek.
Negyedikként a Wrong című szám szólal fel, szintén erős basszus erősítéssel, és könnyen a füledbe mászó refrénnel. Itt is egyértelmű a Bushra való utalás, vajon ki más tévedhetne?
Itt érünk el az Album egyik fénypontjához, a legbizarrabb dalhoz, melynek címe Warp City.
Rögtön szöveg sample-el nyitunk. Magam előtt látom, ahogy az ízes déli tájszólással beszélő redneck elmondja az idős házaspár történetét, ahol a férj a fürdőkádban lőtte agyon részeges feleségét. Happy-Happy funtimes. A zenére kevés szó van, mely elég jól leírja. Földszakadás, égzúdulás, pumpáló dobok, pillanatnyi szünet nélkül daráló gitárok és fel alá mászó, féregszerű basszus. A szöveg azonban az ami megadja a kegyelemdöfést.
She started drinking wine, and then she couldn't stop. She must be out of her head. Thats why she has to be shot....
Valószínűleg elborult egy ember vagyok, de ez szerintem zseniális. Egészen morbid, ahogy a dalszöveg elénktárja a családi mészárlás és öngyilkosság rémes vásznát. A végén pedig még az is elhangzik, a démon azt mondta, szabad leszek.
Azért az album tartogat még számunkra egy-két érdekes dolgot. A következp szám a WTV nem egy nagy eresztés, ez egy follow up dal, volt már több TV Song is más Ministry albumokon, ezen inkarnációjában erős zúzást és rengeteg TV-ből kivágott sample-t használ. Reklámok, filmek, híradó, George Bush beszéd, satöbbi. Az ezt követő World egy kicsit lazább, viszafogott tempójú szám, nem akarja megváltani a világot, csak éppen pont a világmegváltásról szól.
A következő fénypont a süppedő metál mocsárban a WKYJ, ami bezony büntet mint a dühös domina akit nem fizettek ki. Ezt most nem embeddelem be, nem zengek róla ódákat, tessék megkeresni, meghallgatni ha érdekel valakit. Engem megvett kilóra. A szám címe egy rádióadó nevére utal, a dal végén bele is beszél a Host a műsorba, és át is vezet a következő számra.
A Worm egy hosszú, bús, keserédes nóta. Egy vörös sivatag jut róla az eszembe, vagy egy veranda, ahol egy öreg úr ül éppen, tolószékben, lábtól lefelé letakarva. Oly kedves témákról szól mint a kétségbeesés, az öngyilkosság és a halál. Mégis folyton ezt hallgatom, szinte napotna. Lehet a zenei alap miatt van. Nem tudom milyen hangszer adja ki azt a tekergőző szólamot, ami belette magát az agyamba, talán valami fúvós, vagy lehet szimpla szintetizált hangdarab, de erősen megragad. Tí-tidididi-tídídi
Hát ennyi lett volna a Houses of the Molé, van még ugyan két bonus track bizonyos verziókon, az egyik a No W, csak most bekeverték elé az USA himnuszát, a másik pedig a Worm alatt szóló fülbemászó dallam, fordítva lejátszva, érthetetlen szöveggel. Lehet hogy Al, aki egymagában a Ministry manifesztációja, kissé politikailag szűk látókörre fókuszál, és lehet hogy szétitta, szétdrogozta magát, de hála Jehovának, hogy mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné, az ő (és bandatagjai) kobakjából kipattant ez a koszos, mocskos gyémánt.
Röyksopp-ékról nem tudok túl sokat. Norvégiából származnak, és elektronikus zenét tolnak (ez alapból gyanús, hogy hogy nem templomégető death metált??). Ennyi elég is, többre nem vagyok kíváncsi, főleg miután megtaláltam az alkotó duót ábrázoló fenti képet. (amin látszik miért is nem játszanak metált...)
A zenéjük azonban jó. S Ezúttal, szakítva a kőtáblába nem vésett hagyományaimmal, két dalt fogok embeddelni ebbe a posztba.
Első művük a Poor Leno. Egy kis chill-out marhaság. Munka mellé ideális, főleg mikor a főnököd/kollegáid irreleváns háttérzaját akarod eltűntetni. A videó egy fúrcsa, ember-állat történetét meséli el, kit elszakítanak természetes életterétől, a havas Fjordokról, s állatkertbe zárják. Csúnya, gonosz emberek, olyan szomorú.
Második videónk vidámabb hangvételű. Egy francia vizuális stúdió alkotta magát a klippet, ami nekem nagyon bejön. Egy az élet rutinszerű taposómalmát járó fiatal Britt hölgy egy napját követhetjük végig, mélyreható, s információdús ábrákkal, diagrammokkal, animációkkal tarkítva.
Klasszik, klaszik. Beszívott hangulat, idióta gombafelhő haj, széles állkapcsú bölcsész fej, prehisztórikus névválasztás, delejező nézés a kamerába, nyakat melengető szőrös sálszerű izé, és kemény riffek, amik lengenek mint túlsúlyos tini a szocreál játszótér rozsdás hintáján.
Ez a T-Rex, és a huszadik századi srác. Azért azt tessék megfigyelni hogy a magasléptékű művészeti értékeket felvonultató videklipp koncerteket bemutató részeinél a közönség ivararánya erősen megdől a dupla X kromoszómával rendelkező emberi egyedek irányába....
Kedvencem amikor a szemöldökmentes hölgyike vadul rázza a Marc Bolan feliratú zászlót a néző arcába. Önmarketing Oh Yeah!
Kicsit sok a szexuálisan túlfűtött számokkal foglalkozó poszt a blogon - vagy kevés - ez csak nézőpont kérdése. Mindenestre a most érkezett zenemű sem határolódik el ettől a kényes témáról.
A Queens of the Stone age Josh Homme gyermeke, őt azonosítják legtöbben a bandával, ő a lélek/frontember/énekes/gitáros.
Josh elég nagy arcnak számít a modern zenei szférában. Ez abból is leszűrhető hogy megnyerte a QOSA dobosának Dave Grohlt, a Nirvana korábbi dobosát (Mondjuk Dave eléggé hiperaktív egyéníség, mindíg legalább 30 bandában zenél egyszerre), volt muzikális összeröffenése kedvenc britt énekesnőmmel, PJ Harvey-val, vokálozott az istencsászár Mastodon egyik legjobb számában, s gitározgatott az Eagles of Death Metal némely lemezén. Szóval ő sem az a babérjain ülő típus.
A Királynők egyfajta Stoner Rock-nak csúfolt zenét játszik, de lehet hogy mégsem. Josh maga egyszer robot rock-nak nevezte, bár én nem tudok arra sem asszociálni. A lényeg hogy szól a gitár, a dob meg a basszer és belevág a lábadba a bugi.
A Go with the flow - egyik kedvenc számom tőlük. Szabadfordításban címe annyit tesz : ússz az árral. Na most eddig ez bármiről szólhat. Azonban a stílusosan s művészien mocskos videoklippben széttárt lábak közé úszó ondóáradatot látunk. Nos hát ez nem kicsit szuggesszív vizualitás, de én imádom.
Mi is az a mashup? Tehetséges s egyben perverz zeneimádók által kikevert muzikális koktél, mely leggyakrabban egymástól gyökeresen eltérő zsánerhez tartozó cuccokat kever, féktelen fejrázást és vigyorgást indukáló eleggyé.
Jelen produktum a legbetegebb mashup mixek közé sorolható, Madonna korai, ártatlan szövegét rántja rá a rock'n'roll istenségek (motorhead) legismertebb himnuszának (Ace of spades) zenei alapjára. Azért a megfelelő részen felbuggyan Lemmy kérges orgánuma: I know I'm going to lose, and gamling's for fools. But thats the way I like it baby.....
És hogy miről szól a like a virgin? Aki látta a kutyaszorítóban című filmet az jól tudja, maga Quentin Tarantino foglalja össze a dalszöveg tartalmát: "A csaj már mindenkinek széttette a lábát. Egy igazi k*r*gép. Aztán találkozik egy nagy f*szú csávóval, akinek akkora van, hogy a csajnak fáj tőle szex közben. Ezzel a hatalmas bránerrel úgy érzi, mintha még szűz lenne, úgy fáj neki mintha előszőr csinálná. Na erről szól a Like a Virgin."
Beteg vagyok, öreg vagyok, fáradt vagyok. Tudom mi kell erre. Polly Jean Harvey.
Erősen alternatív, indy-földalatti-ördög-mágikus rock. PJ anglia lánya, csodás hanggal, multi-instrumentalista hozzáállásal, s akkora szájjal amit Steven Tyler is megirigyelne.
Polly zenész és zeneszerző is egyben. Dalait maga írja, maga énekli, s több hangszeren is játszik. Egy időben Nick Cave-el is alkotott, zenében, ágyban egyaránt, de aztán elszakadt közös életfonaluk.
PJ jelen műve kevésbé ismert, mind mondjuk a This is Love, de számomra ez az abszolút kedvenc. Engem leginkább egy gyerekdalra emlékeztet szövege. Az eredeti szám egy kicsit lágyabb, a belinkelt video a 2001-es Benicassim fesztiválon (a jó öreg Spanyolhonban rendszeresen megrendezett zenei összeröffenés) rögzült, és bizonyítja hogy PJ igen erős produkciót képes nyújtani élőben, sőt, véleményme szerint jobb mint albumról fogyasztani.
A gitár sokkal erősebb, bár most nem főszereplőnk játszik rajta, egyébként az a szinpadi ruha odacsap, ezért még Amsterdam piroslámpás negyedéből is kirúgták volna erkölcstelen viseletért. Kiemelném még a szőke vokálos nénit, aki fúrcsa alakú dudájával (vagy mivel) szellemszerű, kísértet hangot adagol az amúgysem túl evilági hangzás mellé.
Eladtam szívem, ott a híd alatt. Annak a kislányak, s nekem legalább annyira. S most nyögök, és kiáltok. Mert sosem tudja meg, valóban mit találtam.
Kis hal, nagy hal. Úszik a vízben. Gyere hát évember, add vissza a lányom.
Filmzene, igazi, olasz spagetti-westernes móka. A filmet magát nem láttam, UN DOLLARO A TESTA azaz Egy fej, Egy dollár címen jelent meg Olaszországban, még '66-ban. A szám azonban magával hordozza a műfaj minden jellemzőjét, epikus, magasztos, szinte érezni ahogy a sivár pusztában átlibben a kiszáradt bokor, melyet a vastag északi szél fúj át a főhős repedezett csizmája előtt, laza porfüggöny kíséretében.
Ebben a dalban nagyon tetszik az elején a magas hangú vonyítás (mitha épp prérifarkasokat nyúznának, élve), a női kórus, a dob, az érces gitár, szóval majdnem minden.
Mit érdemel az a banda, mely a hirhedt Manson klán (a többek közt Roman Polanski terhes feleségének haláláért is felelős őrült náci-hippik kvázi családja) egyik tagja után választ magának nevet? Hát amennyiben angolokról van szó akik belevalóan tolják az ándergrán bugit, akkor tapsot.
E szám tőlük kimondottan közel áll a szivemhez. Főleg mivel mindig is érdekelt Karóbahúzó Vlad Dracul története, aki a törökök nagy ellensége, sárkányos lovagrend tagja, mítoszteremtő történelmi egyéniség volt. Persze jelen esetben egy modernebb inkarnácijáról van szó, aki mindenféle színű-szagú-méretű karókkal felszerelkezve, igazi slasher sorozatgyilkosként terrorizálja a Britt vidék ártatlan polgárait. Zseniális kérem, zseniális.
A posztban két videót találhattok. Az első a hivatalos videoklipp, ami nagyob beteg és elborult, de igen rövid. Ezt az IT Crowd-os Richard Ayoade rendezte (Morris), a főszereplő (Istenem, az a bajusz...) pedig Noel Fielding (a titkos szobában megbújó Goth).
Rendhagyás következik, első komolyabb poszt. Opera. A német fajtából. Súlyos, rátelepszik az emberre. vihart kavar a fejében. Katarzist. Apokalipszis most, lángoló ég, és kövérkés menyecskék, kik a mennyekbe viszik az elesett katonák testét, szárnyas lovaikon.
Sok videót találtam a tecsőn. Énekkel, ének nélkül. Személyes kedvencem a Budapest Symphony Orchestra által produkált verzió, de azt csak egy vietnámi háboró orientált videójáték Soundtrekkjében hallottam csak.
Itt egy kicsivel lassabban, öblösebben hömpölygőbb változat. De ne aggódj, így is a fejedre esnek majd a mennyek.
Mindig is volt bennem egy titkolt sötétség, egy rejtett farkas, aki a magyar népzene iránti perverz vonzódásban manifesztálódott. Szerencsére a fenevadat ugyanúgy lehetett Norvég death metállal is etetni, ezért sikerült oly sokáig a mélyben tartani titkát.
Hát most felmerült mint puffadt hulla a Velencei tó vizén. Ugyan ez a szám egy kicsit magyar pop-os, electros, folk n' roll. De'jazér van benne magyar népi ének is. És az előadó jeány is különösb szemrevaló teremtés.
Szabad élet, szabad madár. Jaj de jó, ki szabadon jár.
Ha a szomorúság élne és lélegezne, megöregedne, és megkeseredne, magányosan egy üres ház verandáján ülve, ezt a dalt énekelné.
Ó istenke. Bajom oly nagy. Ó istenke. Bajom oly nagy. Senki sem lássa bajom csak az isten. Senki sem lássa bajom csak isten.
Igazi blues, amellett hogy nem az. Modern, elektronikus zene. Moby az idők során sokmindent alkotott, de ez a darab ragadt meg bennem a legjobban. Az animációs sztájl is kellően megnyerő és lélekfacsaró.
Fejeket fel. Az élet nem habostorta, de legalább nem leszünk tőle cukorbetegek...
Iggy a Stooges nevű punk/rock/talán new wave zenekarral lett híres. Nomeg fejszerkezetével, komolyan félelmetes az ember. Egyébként egy élő energiabomba, még manapság is, pedig már hatvanon felül jár. Szokásos performance nála hogy félmesztelenül ugrál körbe körbe a színpadon, vehemensen izzadva, s persze karcos hangon énekelve. Látszik hogy a zene az élete, ha jól emlékszem valamelyik MTV díjjátadón történt meg, hogy a megbeszélt 2 szám helyett 4-et adtak elő a közönség nagy, a szervezők kisebb örömére.
Élete többször is egészen szétcsúszott, szinte folyamatosan voltak kalandjai a drogokkal. Azonban pozitív irányba is kitárulkozott, több filmben és sorozatban is megvillantotta színészi kvalitásainak nagyságát (olyan remekművekben is mint például a Holló: Angyalok városa, ahol csodák csodájára drogos bandatagot alakított, meggyőző hitelességgel).
Jelen száma talán azért mondható new wave dalnak, mert karrierjének azon részén született, mikor támogatója s szerzőtársa maga David Bowie volt. Gyakorlatilag a mocsokból szedte össze Iggy-t. Kettejük kollaborációjából született meg a The Idiot című lemez. Ezen a harmadik szám a funtime. Sokat a számról most nem írnék, még annyit hogy '77-es születésű. Hallgassátok, szeressétek.
Sokat azt hiszem nem kell erről a számról írnom. Feldolgozás. Két hegedűs és egy dobos csaj adja elő a System legendás dalát. Én már az első hallgatásra (és látásra is) beléjük szerettem. Sajnos mindegyik foglalt....
Egyébként ez egy videóklipp, azaz nem az aktuális live performance-t vették fel, korábban játszották fel a zenét, majd hozzá produkálták magukat vizuálisan is. Ezt onnan lehet látni, hogy van a klippben rész, mikor csupán egy hölgy hegedül, viszont legalább két hegedű szól alatta.
Ez azonban egyáltalán nem csökkenti a produktum élvezeti faktorát. Ártatlanul amatőr, azonban mégis szinte vérfprofi.
When I become the sun, I'll shine into the men's hearts.
Végre egy kicsitt vidámabb, pörgősebb nóta, ami feldolgozás, modernebb újragondolás. Szeretem a feldolgozásokat, általános hozzáállásom ugyanakkor az, hogy az eredeti jobb, a jelen eset azonban kivételt képez.
Sokat hallgattam az eredetit is, MJ nagyot alkotott annó, az Alien Ant Farmos srácok nem is mérhetőek hozzá, ezen szám mellett nem is nagyon alkottak más maradandót, ugyanakkor a modernebb, erősebben gitárorientált hangzással abszolút belopták magukat a fülembe és a fejembe. Még a vokálos nyivákolás is tetszik. A klippes verziót nem lehet embeddelni, de nem baj, úgyis a munka süppedős mocsarából való felemelkedés reményében hallgatod majd, ahogy én.
A legbetegebb betegség az audiovizuális betegségek hatalmas óceánjában.
Tökéletes zenei összhang, a szokásostól eltérő hangszerek (a saxofon szólamok ütnek), karizmatikus hangú énekes. Electro pop funky disco rock. Ehhez párosul az enyhe és szándékolt akcentussal adagolt, sexualitástól hajtott szöveg. A női orgánumot a pletykák szerint nem is egy hölgy, hanem maga Jack White énekelte föl (más pletykák szerint a banda egy autoszereléssel foglalkozó rajongója...).
A legdúrvább mégis a videoklipp, az a bajusz, az LSD indukálta extázisban fetrengő nyugger fizika tanárnő sokkoló kinézete, a világító ágyék és mell implantátumok....egyszóval: betegség!
Danger! Danger! High voltage! When we touch, when we kiss....
Mi a közös pont Silvano Agostiban, Hieronymus Boschban, és Ennio Morriconéban?
Azon kívül hogy senki nem ismeri őket? (Na jó, Morricónét talán néhányan : P)
A gyönyörök kertje.
Bosch k.u. 1500 környékén festette meg művét, melyet Földi Paradicsomnak is hívnak, ez egy hármas oltárkép (triptichon), egyszerre bemutatva a paradicsom és a pokol gyönyöreit / kínjait. Középső része a gyönyörök kertje.
Agosti olasz filmrendező, aki 1976-ban rendezte meg "Il Giardino Delle Delizie" filmjét, amiből 18 percet vágtak ki a cenzorok, biztos nem a sexualitás miatt....egyébként a filmről semmi nincs az internet egyetemes tudástárjában. Olaszul is csak annyi hogy megvágták : D
Ehhez a filmhez készített zenét Morricone, s eme dal is ezért jött létre.
Maga a dal hátborzongató, kísérteties, mennybe felemelő, s mélybe letaszító, hangorgia. Szerintem.
Ez a szám gonosz. Rontás, romlottság, álnok kéjelgés szállja meg a képernyőd, s mézédes szexualitás csöpög füledbe a hangszórókból.
Nick Cave egy Zseni. Nem éppen Gentleman fejével nem éppen gentleman zenéket szerez/ad elő, sajna azonban nagyon kevesen ismerik a mai fiatalok közül, kortársaim se hallottak róla sokat, s bevallom, énis kevés művét ismerem.
Ezt a számot is csak a már említett Metallica feldolgozáslemez, a Garage Days Inc. révén ismertem meg. A Metallicás srácok verziója is szép, meg jó, James Hetfield hangja is jól illett a zenei alapra, bár szerintem az a szám egy kicsit elnyújtott.
Az eredeti viszont vad, zabolátlan és ándergráund.
Egy ördög vár rád az ajtó előtt, de te úgyis tudod, leány...
Patáit csapja az esőben, és hörög a földre, de te úgyis tudod, leány...
Furcsa egy szám, egy nagyon furcsa bandától. A Primus már rég óta uralja a beteg zenekarok szinterét, zeneileg kategorizálhatatlan muzsikájával. Ha muszáj lenne ágazatot választanunk, ahova lelkiismeretfúrdalás nélkül betuszkolhatjuk őket, akkor talán a blues/alternative/experimental rock háromszöge jöhetne szóba.
Ez a konkrét nóta kollaboráció, Tom Waits híres, Jazz/Folk/satöbbi fronton alkotó énekes - zeneszerzővel, a szám közben benyögött ván tú trí és Há-Há valamit a refrént kísérő kórus Sí rájdsz sí rájdsz gyönyszemeiért biztonyosan ő a felelős, de azt is olvastam valahol, hogy ő maga dobolta fel a cuccot.
A dal címe magyarul annyit tesz : Holt ember uszája - utalván ezzel bizonyos szabású ünneplő (vagy halotti) öltözetekre, melynek hátulja a viselő dereka alá ér. Angolul létezik egy kifejezés - Riding ones coattails - azaz valaki más érdemeibe kapaszkodni.
A szövegből pedig egy szomorú történet bogozható ki, egy férfiről, aki nem találta helyét a világban, annak ellenére sem, hogy sikeres volt. Felesége pedig erőszakosan rátelepedett. A történetben szereplő férfi végül öngyilkos lesz (elengedte magát két csőnyi fémmel...), felesége pedig kihasználja az alkalmat, s tőkét kovácsolt ebből, kamerák kereszttüzében eregetve krokodilkönnyeit.
Sokan úgy gondolják, a fenti történet erősen hajaz a Kurt Cobain - Courtney Love házasság eseményeire. De az előadók közül ezt senki nem erősítette meg.
Zeneileg a dal egy elemgyógyintézetbe zárt cirkuszi zenekar próbájára hasonlít leginkább, de ezért szeretem.
Ezzel a számmal kapcsolatban minden király! Több befutott zenekar tagjaiból áll össze az előadók társulata - Király. Az énekesnő jól néz ki, és a hangja is üt - Király. Jack White is van benne - Király. Az a címe hogy "Bánj velem úgy mint anyáddal'" - Király.
Na jó, hagyjuk a modoroskodást. A videoklipp is fasza, művészi értékű ahogy a párkapcsolati gondjaikat egymás szitává lövésével oldják meg. Fegyvermániásoknak és alternatív hangzás iránt nyitottaknak - valamint párjuk iránt haragot érzők számára kötelező!
Újabb gyerekkori maradvány. Kitörölhetetlenül beleégett a hallóidegeimbe, köszönöm apa!
Egyszerre feelgood, laidback, chill-out, mégis van valami szomorú és elkeserítő benne.
Eddie Afriakai születésü, de már fiatalkorában átkerült Angliába. Sok jó számot szerzett, több zenekarban is közreműködött, de ez az egyik kedvencem tőle. Igazi klasszikus.
A videoklippből kiemelendő rész amikor fekete bőrcuccban gitározik a kövér nénikből álló filmes stáb közt.
Oh, Mama Mama, you got me, you got me living on the frontline....
Már mióta dúdolgatom magányos óráimban otthon (vagy munkában) aztat hogy : "In dö jír tventifájv tventifájv...". Persze lövésem nem volt hogy ki, mikor, és legfőkébb miért énekelte ezt lágy gitárkiséret mellett. Apám slágeres CD-jéről csak a refrén elemi ereje jött át, a borongós jövőkép még nem.
Aztán a Gentleman Broncos címü film trélere alatt hallva megcsapott a kiváncsiság, rákerestem a tecsőn. Itt van hát, egy óda a jövőhöz, vajon az emberiség élni fog e még 2525-ben? Esetleg 4545-ben? A nők kipusztulnak e? Effajta mélyenszántó kérdéseket boncolgat a két egyhelyben álló fazon a klipp során, bár főleg a szakállas andalitó hangja zengi a filozófiát. Vajon ő Zager vagy Evans?
Ezt a remek nótát a Metallica révén ismertem meg, az ő Garage Days Inc. lemezükön lévő feldolgozást hallgatva. Aztán rávettem magam, s megkerestem az eredetit, megérte.
Van valami fennkölt egy olyan albumborítóban amelyen egy óriási törpepapagáj épp egy szerencsétlen hegymászót lök alá a mélybe, egy szikláról, fehér hegyek árnyékában.
Maga szám címe is egy nagy rejtély, tükörfordításban kenyér-rajongót jelent, aminek nincs sok értelme. E dal számomra a szabadságot szimbolizálja, a fülbemászó szólamok, az egyedülálló énekhang, a lassú s gyors részeket egyaránt tartalmazó dalszerkezet egysége csodálatos.
A szöveg valahol arról szól hogy sose add fel, érd el amit akarsz, ugyanakkor az elharapodzó egzisztencializmus ellen is szót emel, ez főleg a lassú résznél hallható : "All the money in the world, and I don't need it...."
Nem egy mai gyerek. Már kölökkoromban is kívülről fújtam eme Ausztrália ősi és zabolátlan földjéről származó csoda dallamát. A klipp sztorija viszonylag egyszerű : egy Ausztrál férfi keresztül kasul bejárja a világ távoli zugait (mint például Brüsszelt és Bomayt), ahol furcsa idegenekkel találkozik, de végül mindig kiderül hogy a nagydarab izmos pultos, és a furcsa, ijesztő nőszemély bizony szintúgy Ausztrál őshazájából elszakadt honfitársa magányos utazónknak. Ezt a csodás felfedezést pedig minimum sörrel, vagy az indiai drogbarlang esetében cipővel ünneplik meg..
A dallam fülbemászó, az ének mintha egy bemákolt Reggie énekesből jönne, és anyám életére sem tudnám megmondani milyen hangszerek szólnak benne....a dobon kívül.
Al, amellett hogy zenél és drogozik, néha szokott politizálni is. Néha pedig összehozza a zenét és a politikát. Ilyenformán született a Houses of the Molé is, mely nevezhető a Ministry Bush ellenes trilógiájának (2, Rio Grande Blood 3, The Last Sucker) kezdő ópuszának is. 
Jelen produktum a legbetegebb mashup mixek közé sorolható, Madonna korai, ártatlan szövegét rántja rá a rock'n'roll istenségek (motorhead) legismertebb himnuszának (Ace of spades) zenei alapjára. Azért a megfelelő részen felbuggyan Lemmy kérges orgánuma: I know I'm going to lose, and gamling's for fools. But thats the way I like it baby.....