EztetHallgassad

Photo by me.

Photo by me.

 Nobody understands what i'm saying, but then again I don't understand myself them either.

NOW with free spanish like subtitulada!

The color crimson all invading.

R.I.P Petrus T. Ratajczyk.

The frame rate can't keep up with his drumming...

The original legend.

Add nekem a gyűlölet serlegét.

(lógó golyók:)
Merüljünk hát ismét alá a hetvenes, hatvanas évek termékeny zenei vizeibe. Kezdjük rögtön a Fleetwood Mac-kel, egy Britt-Amerikai formációval, ami mint sok más emlékezetes banda, londonban kapott fényt. Nevüket a dobos Mac Fleetwood után vették fel. Ő volt a banda gerince, később az egyetlen megmaradt alapító tag, aki élvezhette is Fleetwood név alatt besöpört sikerek gyümölcseit. Mint ahogy minden zenei társulat, előbb hazájukban váltak sikeressé. Korai jó cuccaik közé tartozik a black magic woman, amit később Santana állított szuperszónikus pályára, méltán híres feldolgozásával.  

Aztán sikerül nekik is a partraszállás, először Joe Cocker és a Jethro Tull társaságában túrnéztak a nagy víz túloldalán. '69-ben már Chicago szeles városában végezték a lemezfelvételeket. Ez idő tájt azonban pár tag kivált, csak hogy saját vallási csoportot alakítsanak. Végül is az majdnem olyan jó mind a befutott bandáddal muzsikálni látástól mikulásig. Aztán volt némi mizéria a kiadóval, és a név birtoklásával, így történhetett meg hogy egyszerre egy időben két Fleetwood Mac is róhatta Amerika széles autópályáit. '74-ben Californiába helyezték át bázisukat, és ezzel megkezdődött a legjövedelmezőbb korszakuk. Ekkor csatlakozott ugyanis Lindsey Buckingham gitáros, és Stevie Nicks énekesnő a csipet-csapathoz, akik a kezdetekben még egy párt alkottak. '77-ben robbant legnagyobb bombájuk, a Go Your Own Way.

A halottak talán nem tudnak táncolni és nem mesélnek történeketek, de minden jel szerint hálásak azért lehetnek! Legalábbis ha a Jerry Garcia gitáros énekes nevével egybeforrt banda elnevezését vesszük alapul. A hatvanas években indult zenekar a pszcihedelikus műfaj korai zászlóshajójának számít. Nevük előszőr a Warlocks volt, de ez nem nyerte el a tagok osztatlan tetszését, a hálás halott (bővebben itt ) kifejezést állítólag Garcia találta ki, egy véletlenszerűen kinyíló szótár segítségével. A zenei stíluson túl több közük is volt a pszihedelikus életmódhoz, hisz akkoriban mind a közönség mind a zenészek heveny LSD mámorban úszkáltak, ráadásul kezdetekben Owsley Stanley (a Medve), az első 'nagy' LSD séf pénzelte őket, aki gigantikus mennyiségben állította elő a cuccot, és gyakran ingyen osztogatta. (1966 Októberéig az LSD nem volt illegális California államban)

A srácok egyéb területen is nagy terhet hordoztak magukkal, a '70-es években 23 tonnás hangcuccal flangáltak fellépésről fellépésre. Náluk is gyakran cserélődtek a tagok, első billentyűsük sajnálatos módon kihalt a zenekarból (az alkohol is rossz, csúnya dolog!) A '80-as évek nem voltak hozzájuk kedvesek, Garcia-t letartóztatták heroin birtoklásért, és több haláleset is történt koncertjeiken (egy rajongó a nyakát törte, eggyet pedig a rendőrök fogtak le úgy, hogy megfulladt). A szintetizátoros pozíció sem lehetett túl népszerű aztuán hogy a Halottak negyedik billentyűse, Brent Mydland is elhunyt, '90-ben túllőtte magának a speedballt (intravénás heroin és kokain löket.). 

A főkolompos Garcia mint oly sok más karizmatikus zenésztársa, szintén multitalentum volt. Amellett hogy festményeit kiállították még egy sorozatnyi, általa tervezett selyem nyakkendőt is piacra dobott. Sajnos azonban a tehetség nem jár fizikai értelemben vett halhatatlansággal. Jerry is megpróbált kűzdeni démonjaival, azonban a Serenity Knolls-i rehabilitációs központban őt is utolérte a végzet. Álmában távozott. 

Na erre mondom én hogy Death, Drugs and Rock&Roll.(tm)

 

A zene persze nem állt meg halálával, sosem teszi, de az én hitvallásom szerint, ha egy banda elveszti lelkét, motorját, akkor már sosem lesz ugyanaz. Lehet másik, jobb, erősebb motor, volt rá példa, de a banda, és a zene akkor sem ugyanaz. 

Diszkoráfiájukról még annyit, hogy egyszerűen hatalmas, és szerintem egy egész élet kéne ahhoz, hogy valaki nulláról kezdve feldolgozza, nézzétek meg saját szemetekkel ha nem hiszitek: http://en.wikipedia.org/wiki/Grateful_Dead_discography

Zenéjüket nem ismerem túlságosan, legendájukat és masszív hagyatékukat azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mikor anyagot gyűjtöttem eme íráshoz, ezen szerzeményük fogott meg legjobban.

 

 

 Ó hol vannak már azok a régi szép idők. Én mondom néked fiam, akkor még tudtak zenét csiholni, hol volt még az a sok elketronikus vacak meg kütyü? Igaz, nem mondom hogy nem bélyeget nyaltak, vagy spanglit szívtak a nagy öregek! De hát így jön az igazi inspiráció, nem? 

Bizonyára mindenkinek megvannak azok a számok, dalok és művészek, akiket a régi nagy öregekként azonosítanak. Azok akik rendszeresen fölbukkannak a VH-1 klasszikusai közt, és akiket nem ismernek a mai elfajzott, dárrenbészes fiatalok / irónia off. Jelen szösszenetben saját zenei monda és legendavilágom szeretném feleleveníteni, s melegében kivesézni. Tehát biztos hogy ki fog maradni oly zenész/zenekar, ki a te kedvenced volt becses olvasó. De hát nem lehet mindenkinek az Ájrön Báttörfláj meg a Gördülő Kövek a messiás, nem is beszélve a Bitliszről, akiket én nem hallgatok, mégis mindenkit kijavítok hogy az helyesen the Beatles. 

Kezdjük akkor a Jefferson Airplane-el. Ők egy '65-ben San Francisco-ban debutáló pszcihedelikus címkét a nyakukba vevő banda. Pszcihedelikusságukat nyugodtan helyettesíthetjük az írtózatos gatyaszaggató módon betépett jelzőre, olyan lemezcímeket sikerült ugyanis produkálniuk mint például a Szürreális Párna (Surrelistic Pillow, 1965).

Kedvenc számuk tőlük a White Rabbit, amely Alíz Csodaországban történetét meséli el, új (beszívott) szemszögből. És igen, a szövegben az "etesd fejed" sor alatt nem a megfelelő és kiegyensúlyozott táplálkozásra, se nem a sok olvasásra gondoltak. Grace Slick énekesnő hangja azonban még a rabid anti-drog politikát fojtatókat is ámulatba ejti. 

Ugye hogy az a basszline az elején büntet? Nevük, a Jefferson Airplane egyébként arra a rafkós megoldásra utal, mikor a már kriminális méretűre zsugorodott füves cigarettát további szívás céljából egy gyufás skatulyába helyezik, s úgy folytatják eme bódító folyamatot. (Jelen írás szerzője nem támogatja a drogozást, sőt fúj gusztustalan. Ne feledjétek gyerekek a Rózsaszín Pitbull örökbecsű szavait : Ne szívjál füvet, mert olyan leszel mint én.) 

Ami tőlük még ismerős lehet : Somebody to love

Másodikként jöjjön egy inkább evilági témákra koncentráló banda, a magyar szemmel/füllel igen kacifántos nevű Creedence Cleerwater Revival. Ők szintén San Francisco tájékáról származnak, és '67-ben indult sikeres karrierjük. Ők az én fülemnek egy kicsit szikárabbnak, Folk-osabbnak hangzanak. Sajna 1972-ben feloszlottak, és az alapító Fogerty testvérek közül Tom 1990-ben AIDS következtében elhunyt. 1995-óta Creedence Clearwater Revisited néven a két másik alapító (Stu Cook és Doug Clifford) próbálják visszadni a Kríídensz hangulatot.

Tőlük perszonális favoritom a szerencse gyermeke (Fortunate Son).

Ez a dal '69-ben jött ki a Willy és a szegény fiúk albumon, szövegében pedig egy éppan a vietnámi háború idején besorozott fiatal baka lehetséges gondolatmenetét foglalja össze, ki van oly szerencsés hogy nem egy milliomos vagy egy szenátor édes gyermeke, s így lehetősége nyílk megtapasztalni a háború napalmgőzös poklát. A dalt gyakorlatilag mindenki feldolgozta, a Pearl Jam-tól Wyclef Jean-ig, szerepelt a Forest Gump-ban és a Die Hard negyedik felvonásában. Jómagam úgy fedeztem fel újra ezt az örökzöld gyöngyszemet, hogy épp egy kellemes vietnámos háborús puffogtatós játékot toltam (Battlefield Vietnam), s amikor meghallottam az elsőként beinduló dobot, majd a felcsapó gitár laza nyögéseit, már tudtam hogy ez valahonnan baromira ismerős. Aztán az ének annyira megfogott (újra) hogy lekerestem a game hivatalos soundtrack-jének listáját. 

Azóta is gyakran éneklem mosogatás közben: 

It ain't me, it ain't me, I'm no fortunate son.....

Ami még tőlük ismerős lehet: Who'll stop the rain

Harmadik és egyben utolsó versenyzőnk több okból is eltér az előző két bemutatott bálványtól. Kezdjük rögtön ott hogy a T-Rex (avagy a kezdetekben kevésbé tömör Tyrannosaurus Rex nevű banda) 1967 tájékán alakult, mégpedig a szívemhez igen közel álló Britt szigetek folyton felhős ege alatt. Eleinte folk zenét játszottak, több akusztikus lemezük is kijött, de ezeket nem hallgattam soha, és őszintén nem is érdekelnek. Ami viszont érdekel az 70-es évektől meginduló glam rock korszakuk. Egyrészt mert ekkor már teljes elketromos meghajtásra tértek a srácok, másrészt mert a banda fő ütőere, Marc Bolan e időszak alatt alakította ki extravagáns és már már igézően banális, hipnotikus színpadi stílusát. 

Legjobbnak tartott három lemezük '70 és '72 között jelent meg (T-Rex, Electric Warrior, The Slider). '71-ben Bolan korábbi sikereit kihasználva saját kidaót is alakított Warrior Music Projects néven. Angliában kimondottan sikeresnek voltak mondhatók, több Top 1-es számuk és albumuk is volt, míg az USA területén inkább csak langyos bukásokat könyvelhettek el, pedig többször is túrnéztak a nagy vízen túl is. Legnagyobb USA-beli érdemük egy tizes helyezés az American Top 40 listán (Bang a Gong, Get it On) 

Tőlük kedvenc számom pedig a huszadik századi srác.

Klasszik, klaszik. Beszívott hangulat, idióta gombafelhő haj, széles állkapcsú bölcsész fej, delejező nézés a kamerába, nyakat melengető szőrös sálszerű izé, és kemény riffek, amik lengenek mint túlsúlyos tini a szocreál játszótér rozsdás hintáján. Azért azt tessék megfigyelni hogy a magasléptékű művészeti értékeket felvonultató videóklipp koncerteket bemutató részeinél a közönség ivararánya erősen megdől a dupla X kromoszómával rendelkező emberi egyedek irányába....

Sajnos a T-Rex-ként kiadott negyedik albumuk a Tanx (1973) már kisebb sikereket ért el. Amerikában csak a 102. helyig jutott az album listán, a kritikusok szerint pedig túl sötétre és kísérletezőre sikerült, rontva ezzel a banda korábbi könnyedebb imidzsét. Nem hiába, akkor még mindenki a Glam-ért volt oda.

Sajnos Bolan nem kísérletezhetett sokáig zenei téren. Írónikus, hogy míg ő sosem tanult meg vezetni egész életében félt hogy autóban veszti életét. 1977 Szeptemberének egy éjszakáján is élettársa vezetett, mikor fának ütköztek és Marc a balesetben életét vesztette, még a krisztusi kort sem élhette meg. Azóta nem ordít a T-Rex. Bár 1997-óta egy létezik egy korábbi tag által életrehívott formáció (azóta az újraélesztő Mickey Finn is eltávozott), de az már nem az a gyík. 

Tehát ők jelentik számomra a régi nagy öregeket, kiket remélem még saját öregkoromban is kényem kedvem szerint hallgathatok. Persze voltak sokan mások, de nem kerülhet mindíg mindenki szóba : )