Ahogy öregszünk, úgy nyílik ki csipánk a negédes nosztalgia felé, de vajon nosztalgikus e az ha valaki olyan zenét hallgat, olyan korral foglalkozik, melyben még csak tervbe sem volt véve, mint szüleinek egyszem gyermeke? Szerintem nem az, inkább időutzás, felfedezés. Ahogy egyre idősebb lettem, s szélesedett az általam megkívánt zenei táplálék spektruma, úgy vágott ki egyre nagyobb szeletet a muzikális tortából az old school, a régi rock, blues, boogie.
(lógó golyók:)
Merüljünk hát ismét alá a hetvenes, hatvanas évek termékeny zenei vizeibe. Kezdjük rögtön a Fleetwood Mac-kel, egy Britt-Amerikai formációval, ami mint sok más emlékezetes banda, londonban kapott fényt. Nevüket a dobos Mac Fleetwood után vették fel. Ő volt a banda gerince, később az egyetlen megmaradt alapító tag, aki élvezhette is Fleetwood név alatt besöpört sikerek gyümölcseit. Mint ahogy minden zenei társulat, előbb hazájukban váltak sikeressé. Korai jó cuccaik közé tartozik a black magic woman, amit később Santana állított szuperszónikus pályára, méltán híres feldolgozásával.
Aztán sikerül nekik is a partraszállás, először Joe Cocker és a Jethro Tull társaságában túrnéztak a nagy víz túloldalán. '69-ben már Chicago szeles városában végezték a lemezfelvételeket. Ez idő tájt azonban pár tag kivált, csak hogy saját vallási csoportot alakítsanak. Végül is az majdnem olyan jó mind a befutott bandáddal muzsikálni látástól mikulásig. Aztán volt némi mizéria a kiadóval, és a név birtoklásával, így történhetett meg hogy egyszerre egy időben két Fleetwood Mac is róhatta Amerika széles autópályáit. '74-ben Californiába helyezték át bázisukat, és ezzel megkezdődött a legjövedelmezőbb korszakuk. Ekkor csatlakozott ugyanis Lindsey Buckingham gitáros, és Stevie Nicks énekesnő a csipet-csapathoz, akik a kezdetekben még egy párt alkottak. '77-ben robbant legnagyobb bombájuk, a Go Your Own Way.
A dalt Lindsey írta, Nicks-el történő szakításukra reflektálva. Ez a nóta is hogy-hogynem felbukkant a Forrest Gump c. filmben, az amerikán át történő futkorászás során hallható.
Sok nyerő daluk volt még, de a tagok gyakran hagyták el a formációt, Buckingham '94-ben még visszatért, hogy a többiekkel együtt támogassa Bill Clinton választási kampányát, de aztán Nicks kisasszony lépett le. Ő ekkorra már sikeres szóló karrierrel is büszkélkedhetett. '81-89 között négy stúdió albumot is kiadott, sajnos azonban ő sem volt mentes a függőségektől: "Volt kokain és volt pezsgő ~ jó sok is. Csak úgy az emberek ölébe hullt, és az emberek tudták ~ pénzesek, pénztelenek ~ mindenki kokainozott. Eléggé szerencsétlen, s általános dolog volt.
~Stevie Nicks, Miami Herald, 1991
86-ban Stevie bevonult a Betty Ford rehabilitációs klinikára, hogy kiűzze magából a fehér por ördögét. A banda pedig sikerei megkoronázásaként '98-ban bekerült a Rock and Roll hall of Fame-be.
Legalább ennyire érdekes élettörténettel büszkélkedhet következő áldozatunk, a Greatful Dead is.
(a végtelenített tripp:)
A halottak talán nem tudnak táncolni és nem mesélnek történeketek, de minden jel szerint hálásak azért lehetnek! Legalábbis ha a Jerry Garcia gitáros énekes nevével egybeforrt banda elnevezését vesszük alapul. A hatvanas években indult zenekar a pszcihedelikus műfaj korai zászlóshajójának számít. Nevük előszőr a Warlocks volt, de ez nem nyerte el a tagok osztatlan tetszését, a hálás halott (bővebben itt ) kifejezést állítólag Garcia találta ki, egy véletlenszerűen kinyíló szótár segítségével. A zenei stíluson túl több közük is volt a pszihedelikus életmódhoz, hisz akkoriban mind a közönség mind a zenészek heveny LSD mámorban úszkáltak, ráadásul kezdetekben Owsley Stanley (a Medve), az első 'nagy' LSD séf pénzelte őket, aki gigantikus mennyiségben állította elő a cuccot, és gyakran ingyen osztogatta. (1966 Októberéig az LSD nem volt illegális California államban)A srácok egyéb területen is nagy terhet hordoztak magukkal, a '70-es években 23 tonnás hangcuccal flangáltak fellépésről fellépésre. Náluk is gyakran cserélődtek a tagok, első billentyűsük sajnálatos módon kihalt a zenekarból (az alkohol is rossz, csúnya dolog!) A '80-as évek nem voltak hozzájuk kedvesek, Garcia-t letartóztatták heroin birtoklásért, és több haláleset is történt koncertjeiken (egy rajongó a nyakát törte, eggyet pedig a rendőrök fogtak le úgy, hogy megfulladt). A szintetizátoros pozíció sem lehetett túl népszerű aztuán hogy a Halottak negyedik billentyűse, Brent Mydland is elhunyt, '90-ben túllőtte magának a speedballt (intravénás heroin és kokain löket.).
A főkolompos Garcia mint oly sok más karizmatikus zenésztársa, szintén multitalentum volt. Amellett hogy festményeit kiállították még egy sorozatnyi, általa tervezett selyem nyakkendőt is piacra dobott. Sajnos azonban a tehetség nem jár fizikai értelemben vett halhatatlansággal. Jerry is megpróbált kűzdeni démonjaival, azonban a Serenity Knolls-i rehabilitációs központban őt is utolérte a végzet. Álmában távozott.
Na erre mondom én hogy Death, Drugs and Rock&Roll.(tm)
A zene persze nem állt meg halálával, sosem teszi, de az én hitvallásom szerint, ha egy banda elveszti lelkét, motorját, akkor már sosem lesz ugyanaz. Lehet másik, jobb, erősebb motor, volt rá példa, de a banda, és a zene akkor sem ugyanaz.
Diszkoráfiájukról még annyit, hogy egyszerűen hatalmas, és szerintem egy egész élet kéne ahhoz, hogy valaki nulláról kezdve feldolgozza, nézzétek meg saját szemetekkel ha nem hiszitek: http://en.wikipedia.org/wiki/Grateful_Dead_discography
Zenéjüket nem ismerem túlságosan, legendájukat és masszív hagyatékukat azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mikor anyagot gyűjtöttem eme íráshoz, ezen szerzeményük fogott meg legjobban.
Sok szót nem vesztegetnék rá, van hangulata, és át is jön. Esküszöm, hallottam már ezt valami füstös bárban ülve, és amit a táncos csaj kiráz magából, hát az besza-behu.
És most pedig valami teljesen más, valami, ami Kanadából származik! Ez pedig a Bachman Turner Overdrive. Emlékszem, mikor még úgy állt a helyzet, hogy minden hétvégém hazavitt a szülői házba, apám egyszer kezembe nyomta a BTO egy lemezét. Tessék fiam, na ez rock. Persze én meg csak, bah, majd ja, és hallgattam tovább a Korn-t. Azóta is bánom, merthogy a BTO tipikusan az a banda mely ilyen mondatokat indukál : BTO? Nem, nem vágom. Életemben nem hallottam róla. Aztán:
Jaaa! Hogy ez az a banda!
Róluk fölösleges lenne anekdótázni, szórni a trivia-át. Elég annyi hogy még élnek, és zenélnek. Osztják a jókedved, emelik a hangulatot. Szól a gitár, dübörög a dob, felszabadultan ömlik az ének a bajusz alól. Hosszúra nyúlt b betűk záporoznak és máris kellemesebben tellik a munka...
És hogy mi a végső tanulság? Az hogy a művészek mindíg is habzsolták az életet, és gyakran túlzottan is az önpusztítás mámorába esnek, már akkor is amikor a legmegbotránkoztatóbb zenemű eljátszásához is egy kisebb hadsereg kellett, ez sosem változik. De járjunk nyitott szemmel és emlékezzünk, a Rock nem a Metallica-val, sőt, még csak nem is a Mötörhead-el kezdődött. Volt élet a hetvenes évek derekán is. Zajos, körszakállas, izzadós, LSD-és, trippelős, hippis-virágos, szivárványos, pokol angyalais-os, Rock'n'Roll élet.
Ámen. Letsz ték ker of bíznesz!
